tanchaz.hu
Gyetvai.foto

Fonó Budai Zeneház
Megnyitó: 2015. november 11.
A kiállítást megnyitja: Agócs Gergely



A Fonó Szerda táncház keretében nyitjuk meg november 11-én Gyetvai Zoltán felvidéki fotós kiállítását. A művész egy 160 éves, nedves kollódiumos eljárással üveglapra készíti rendkívül plasztikus képeit. A tárlatot nézve különös időutazást tehetünk. Gyetvai sokszor elkísérte Agócs Gergelyt gyűjtőútjain, a kiállítás másik sorozata ezekről az utakról származik, a felvidéki adatközlő mesterek remek portréi. A kiállítás a Fonó nyitva tartási idejében díjtalanul megtekinthető december 15-ig.
Többen úgy vélik, hogy a fotográfia aranykora a XIX. század közepére tehető. Ekkor még a fényképészet kézművesség volt, a fotográfus nem csak exponált, hanem maga készítette el és érzékenyítette a hordozó médiumot, keverte a vegyszereket, a kész képet maga lakkozta, keretezte, s készen tette le az asztalra. Ebben az
időben jelent meg és szorította ki a dagerrotípiát és a talbotípiát a nedves kollódiumos eljárás, mely mintegy két évtizedre szinte egyeduralkodóvá vált a korabeli fotográfiában. Amerikai gyorsfényképként is hívták, mert állítólag az amerikai Vadnyugat legelterjedtebb fegyvere volt Colt revolvere után, a dagerrotípához képest pedig rendkívül gyorsan elkészült. A ma embere más szemmel nézi a fényképeket: ezen a téren is túlzott az elvárása, a tökéletesség felett álló képet kíván. Ha történelmi technikákkal készült fotográfiákat nézük, jusson eszünkbe, hogy több mint százhatvan éves módszerrel van dolgunk.
A nedves kollódiumos eljárást Gustave Le Gray kísérletei alapján Frederick Scott Archer publikálta 1851-ben. Az üveg- vagy fémlapot zsírtalanítjuk, utána kollódiummal vonjuk be – ami alkohol, éter és lőgyapot keveréke – , melybe elõbb még halogénsókat keverünk. A lemezt egy speciális mozdulatsorral felöntjük, majd
kollodizált lemezt rövid száradás után ezüstnitrát fürdőben érzékenyítjük. Hívás, fixálás és mosás után a megszárított lemezt rétegoldalán lakkozzuk. Az üvegre készített direktpozitív képet ambrotípiának, míg a fémlemezre készültet ferrotípiának hívjuk.
1966-ban születtem Füleken, Nógrád és Gömör határán, a mai Szlovákiában. Jelenleg családommal Losoncon élek. Tizenéves koromtól foglalkozom fotográfiával. Érdekes találmány ez a fotográfia, az ember általa konzerválhatja az idő egy vékonyka szeletét. Gyermekként kedves pillanataimban szívesen megállítottam volna az időt. Olyan szerkezetet szerettem volna bírni, amivel ez lehetséges, s azóta is sokat gondolkodom időn és időtlenségen. Hiszen mi az idő? A tudat aspektusa, aminek segítségével rendszerbe szedjük emlékeinket? Elnézem ezeket az ábrázatokat, a ránc-barázdákat, sors szántotta arcokat. A szemeket, melyek úgy néznek, mint
abban a pillanatban, mint amikor a filmre rajzolta őket a fény. A statikus fényképek megelevenednek, a portrékhoz tartozó emberek szólnak hozzám. Eszembe
jutnak a percek és órák, melyeket velük töltöttem. Valóságos hőseim ők, a maguk nagyszerűségükben, de egyszerűségükben és esendőségükben is. Emberek, akiket példaképként tisztelek, akiktől sokkal többet tanultam, mint bármelyik iskolapadban tanulhattam életem folyamán. Ha időm van, s rendezgetem a régi
fényképeket, néha meg-meg állok és elmerengek néhány rég elmúlt pillanat, a régi idő felett. Két világ van. Az egyik Te vagy, a másik a többi. Egyik a másik
tükörképe, bár ez mindig egy „folyékony, torz tükör”. Talán ezért kellenek képek és fényképek. Hogy valamit, a kettő közé ékeljünk, hogy valamivel fokozzuk
tükreink viszkozitását. Hogy fékezzük az idő múlását, kimerevítünk egyre több, tűnő pillanatot. Elnézegetjük, s ha képesek vagyunk kíváncsi nézelődéseink
közben látni is, ráébredünk, hogy a világban, legalábbis abban a kimerevített, másikban, ott lapul a végtelen biztosság, a megkérdőjelezhetetlen nyugalom. –
írta fotográfiáim elé Agócs Gergely barátom, akivel szinte még kamaszfejjel indultunk el Nógrád és Gömör gyakran úttalan útjain, s akinek köszönhetem, hogy
részese lehettem ennek a fantasztikus szellemi kalandnak.
Gyetvai Zoltán honlapja:

A kiállításról bővebben: