pal istvan foto farkas jozsef

Elhunyt Pál István, az utolsó dudás
Virrasztás a Magyar Dudazenekar tagjaival
Fonó, 2015. március 5. 20h




hh
Kilencvenhat éves korában elhunyt Pál István tereskei mesemondó, dudás. Pál Pista bácsi, a Népművészet mestere és a Magyar kultúra lovagja címekkel kitüntetett, Madách Imre- és Artisjus-díjas nógrádi pásztorember volt az utolsó hagyományőrző magyar dudás, képviselője annak a műveltségnek, mely korábban a Palócföld jelképe volt. Hatására fiatalok tucatjai kezdtek el dudálni. Dalaival, hangszereivel és hangszertudásával, valamint tudatos hagyományoktatási missziójával kiérdemelte Nógrád megye és a Magyar Állam legrangosabb szakmai kitüntetéseit.
(Forrás: Hagyományok Háza)

Juhász Zoltán közlése: „Pista bácsi temetése e hét szombatján [március 7-én] lesz. A gyászmise 1/2 11-kor, a temetés 11-kor kezdődik, a tereskei katolikus templomban, ill. temetőben.”.

Budapest, 2015. március 2., hétfő, 14.12 (MTI)
Életének 97. évében elhunyt Pál István tereskei pásztor, az utolsó magyar dudás, aki a furulya- és dudazenét még hagyományos környezetben, édesapjától és pásztortársaitól tanulta – közölte Juhász Zoltán népzenész hétfőn az MTI-vel.

Pál István 1995-ben kapta meg a Népművészet Mestere címet, emellett a Magyar kultúra l
ovagja volt, a Nógrád megyei önkormányzattól pedig Madách-díjat is kapott.

Pál István 1919. február 25-én született a Nógrád megyei Kétbodonyban, pásztorcsaládban. Édesapja, idősebb Pál István születése pillanatában adta kezébe a dudát: „akkor volt először duda a kezemben, amikor apám behozta és betette a magzatvizes kezembe a dudasípot, és tartottam. Mintha ráolvasna, azt mondta: lépj a nyomdokba, úgy őrizd a jószágot és úgy neveld a családot, mint én, így éljél a világban” – mondta el Pál István 2011-ben az MTI-nek.

mti_hirfelhasznalo
Gyermekkorában a pásztorkodás tudományával együtt sajátította el a furulya- és a dudajátékot. Hangszereit maga készítette. Furulyáinak hangsora, sípszerkezete, mérete, életfás, szent koronás, országalmás, oroszlános vagy pásztort, állatokat ábrázoló faragásai, a szabad felületeket teljesen beborító, pikkelyszerű „cifrázata” tökéletesen megfelelt annak a nagyapjától rá maradt hangszernek, amelyet élete végéig nagy becsben tartott és őrzött. A furulya mellett készítette és használta az északi, alföldi és dunántúli pásztorok másik hagyományos hangszerét, a flótát is, amely a hatlyukú furulyával azonos hangsorú, de fuvolatechnikával megszólaltatott hangszer.

1939-ben vette feleségül Garai Ilonát és ekkor költözött Tereskére, ahol 1972-ig dolgozott pásztorként. Akárcsak édesapjának, neki is mindennél fontosabb volt, hogy legyen utóda, aki továbbviszi és továbbadja tudását. Ez a reménye foszlott szerte, amikor idősebb fia 50, a fiatalabb 48 évesen meghalt.

Az időközben megözvegyült, teljesen magára maradt Pál Istvánt 1992-ben kereste fel két népzenész, a budapesti Juhász Zoltán és a füleki Agócs Gergely, akik olyan embert kerestek, akitől „tanulni tudnának, aki minél több nótát ismer”.

Az azóta eltelt időben a népzenészek zarándokhelyévé vált a tereskei pásztor otthona. „Pista bácsi” fáradhatatlanul tanított mindenkit, aki hozzá fordult. Száznál jóval több népdalt, köztük meglepően sok régi stílusú dallamot, dudanótát, pásztor- és betyárnótát rögzítettek előadásában.

A népzenei táborok rendszeres vendégeként pedig sok száz fiatalnak adta át egy már letűnt világból hozott tudását a pásztorkodásról, a hangszerkészítésről vagy épp a lányok tiszteletéről, a család és a haza szeretetéről. Tanított a természetről és a természetfelettiről, tanította a pásztorkultúra szerint e két világot összekötni képes pásztormuzsikát.